Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


_____________________________________________

                                                     Csanálosi Tibor

Tóth Éva: Esik a hó

 

 

 

 

 

Esik a hó a jégre, nádra,
esik szememre, szempillámra,
esik bokorra, fűre, fára,
esik a fázó vadmadárra,
esik, esik csizmám nyomára,
hogyha keresne sem találna
senki, pedig milyen jó lenne,
hogyha valaki megkeresne,
megfogná a kezemet szépen
s együtt mennénk a hóesésben,
együtt mennénk a havon, jégen,
amíg csak süt a nap az égen,
és mikor a nap lemenne,
a hó örökre betemetne.

 

_______________________________________________________________________

                                                                Albena Vatcheva - Do Not Leave Me

Tóth Éva: Énekek éneke

 

 

 

 

 

Ha fejem a válladon
ha balkezed fejemnek párna
hogyha tested a takaróm
hogyha testem testednek ágya
erős melled a paizsom
szerelmed kenyerem s borom
némán is neved dalolom
neved ima a szájamon
ha felfeszíttetsz két karom
eleven szép keresztfájára
betegségemben balzsamom
cédrusfám márványoszlopom
szép holdam és tiszta napom
gyönyörű kedves városom
rettentő zászlós táborom
nem rettent a halál homálya
ha pecsét vagy a karomon

 

_______________________________________________________________________  

                                                                             Trauer - Bánat És Remény

Tóth Éva: Solvejg utolsó levele

 

 

 

 

 

Mióta várlak, már nem is tudom.
Napok, hetek vagy évek óta, mindegy.
Sok a dolgod, tudom, hisz férfi vagy,
nem ülhetsz az én szoknyámon örökké,
sőt, a másén sem. Ez nem szemrehányás:
sokkal féltékenyebb vagyok kalandjaidra
amelyek tőlem távol tartanak,
mint a nőkre, akik mellett rám gondolsz,
bűntudattal, mégis elégedetten,
hiszen én nem vagyok olyan mint te meg ők,
bár néha beléd mar a kétség: hátha én is.
Nyugodt lehetsz: én hűséges vagyok
hozzád s épp ily hű lennék bárki máshoz,
ha mást szeretnék. Hűségem nem érdem,
fogyatékosság inkább: képtelen
vagyok másra még csak gondolni is,
s érdemnek éppígy nem tartanám,
ha hű lennél hozzám míg másra vágysz.
Régen - nem is tudom, mikor - még nem szenvedtem
hiányodtól ilyen betegesen.
Korán felkeltem, tettem a dolgomat,
nem azért, hogy ne kelljen rád gondolnom,
mint mostanában. Boldoggá tett a napfény,
a kezem nyomán születendő rend, a munkás
nappal utáni éjszaka nyugalma,
a napok, hetek rendje, költöző
madárként visszatérő évszakok
önmagukat jelentették, nem téged,
nem a te elindulásod, megérkezésed,
nem vártam levelet, üzenetet,
nem kémleltem estefelé az utat:
hátha előbukkansz a jegenyék közt,
nem rezzentem fel álmomból riadtam:
mintha kopogtak volna...S csak a szél.
Nem forgolódtam fél éjszaka ébren
jelenre váltva múltat és jövőt,
nem kívántam meghosszabbítani
az éjszakát, hogy legalább álmomban
láthassalak. Ha reggel felkelek,
elképzelem: hol jársz most, mit csinálsz -
mint a növényeket a föld alól
felszívott nedvesség: reménység duzzaszt
s estére velük fonnyadok. Lefekszem
feléd tájolva arcom a sötétben
mint a hívő Mekka felé. Nem bírom
ezt így tovább. Börtönöm vagy, kilépek
belőled, mint gubójából a lepke.
Szabad akarok lenni. Egyedül
voltam eddig is, de most én szabom meg
magányomat, mindig magam leszek
inkább, mint mástól kelljen függenem.
Inged kívántam lenni, kenyered
vized és levegőd. Már nem kívánom
éhséged, szomjad csillapítani,
ugyanarra van nekem is szükségem
mint neked s bárkinek. Tárgy nem vagyok,
hogy ha eszedbe jut, elővegyél,
anyád se, hogy mint tékozló fiú
visszatérj hozzám, amikor elfáradsz.
Nem rostokolok itthon ezután
hogy itthon találj, ha véletlenül
betoppansz. A hosszú ádventnek vége.
Megkaptam a lapokat. Köszönöm.
Bármikor meglátogathatsz. Nem zavarsz.
Megbocsátok persze. Hiszen nem szeretlek.

 

_______________________________________________________________________